Ez volt az első olyan egész hetem 12 éve, h reggel felébredve nem dobogott bennem az, h ódebazmeg disszertációt kell írni. Na jó, nem pont 12 év, az első 3-ban PhD-s voltam, ott senki nem várta, h na akkor tényleg most. De mondjuk az utóbbi legalább 6-7 évben valóban volt egy ilyen mélyen gyökerező nyomás, ami eléggé tönkre tudja baszni az ember egész közérzetét, mikor pl. közben gyerekeket, költözéseket, kapcsolatokat, meg úgy általában a megélhetését kell menedzselje, és változatos kontextusokban mindenféle emberek változatos eszközökkel és intenzitással baszogatják azért, h mégis mikor, és miért nem, és különben is kurvaanyád. Szóval mikor januárban befejeztem az első változatot, elküldtem a megfelelő helyekre, és kimentem Pilisvörösvárra zenélni és berúgni, akkor azért elég nagy kőről gördült le a szívem, és ha nem is azt éreztem, h "jó mulatság, férfimunka", mint egy nálam sokkal híresebb (és tegyük hozzá, ostobább) disszertáló mondta megint csak ezen a héten, azért eléggé megvolt az a fíling néhány napon, de legalább héten belül, h most újra kinyílt a világ, a dolgoknak vannak színei, az ember előtt állnak lehetőségek, hirtelen annyi mindent lehet csinálni, mint már évek óta sohasem.

Mert hát két éve októberben I had E issues, szokás szerint ittam két hétig, aztán dolgoztam egy hétig, majd ittam és dolgoztam még egy hétig (ebben a két hétben lefordítottam egy könyvet, továbbá egy este megittam egyedül jó kétharmad üveg Sljivovicát, de ezt talán dokumentáltam akkor is), aztán pedig csak nemes egyszerűséggel nem csináltam tovább a diss-t. Senki nem szólt semmit, ezzel ismét megerősítettek engem abban a hitemben, h kra leszarja ezt mindenki, így aztán leszartam én is. Tavasszal megint lett volna rá időm tulajdonképpen, de tavaly tavasszal megint nem csináltam semmit, amit megint leszart mindenki, tehát én is. Aztán koncertezés, nyár és ilyesmi, augusztusra jutottam megint oda, h na akkor szedjük elő az egész pakkot szöveggel-jegyzetekkel-vázlatokkal együtt, és próbáljuk felfogni, mi a lófasz is lenne a következő lépés, mert én aztán már kra nem emlékszem arra sem, hol tartottam. Volt egy hónap nagyjából, mikor tök lelkesen olvastam és jegyzeteltem a szakirodalmat, és persze még egyszer átírtam komplett az egész addig meglévő 150 oldalt; aztán ősszel már nem szart arra mindenki, h még mindig nem fejeztem be, és megállapodtunk, h novemberig már tényleg befejezem. Persze kra nem fejeztem be, de nagy meglepetésemre erre novemberben megint szart mindenki. Úh nagyjából október közepétől nagyjából december közepéig küszködtem mindenféle más dolgok mellett azzal, h most már tényleg új fejezeteket kell írni (ehhez pedig ha nem is mindig új jegyzetekre van szükség, de legalább azt tényleg fel kell fognom, mit is akartam ide írni még régebben), viszont próbálni és alkalmanként koncertezni kell (külföldön is), meg Zsófival is a szokottnál többet lenni éppen (ez egyébként k jó volt, rég voltunk annyira összeszokva, mint így karácsonyra), meg persze szakdolgozatok is, úh végül január közepére jutottam oda, h befejeztem a szöveget, és egyáltalán nem kényelmesen, de letoltam rengeteg plusz szakirodalmat, aminek jelentős részét sikerült is belepakolni. Ezt aztán szétküldtem, mindenki örült (én leginkább), megegyeztünk, h március elején házivédés, én pedig nekiálltam dolgozni olyat, amiért fizetnek is.

Március elején aztán házivédés, itt mindenki örült és elmondta, milyen k jó is ez, én meg röhögtem magamban, h milyen kra más (kevesebb) ez, mint amit annak idején akartam belőle csinálni, de annak azért én is örültem, h ez így is jó. Ide-oda ingadoztam, h akkor akarok-e én ebből majd könyvet csinálni, és mivel viszonylag hamar le kellett adjam a végsőt, neki is kellett állni végigolvasni, megigazítani cuccokat, beletenni ezt-azt és kivenni ezt-azt, annak tudatában, h én bizony itt már jelentős változtatást kra biztos, h nem fogok csinálni. Nem is csináltam, hanem gyorsan leadtam múlt héten, mostanra szépen szét is küldtem olvasóknak, most szervezem a bizottságot, az opponenseket, meg a védést, és épp arrafelé hajlok, h igen, akarok belőle könyvet csinálni, de ahhoz kell vele nagyjából még egy hónapnyi meló, pont, mert nem olyan ez, mint amilyet akartam még 7-8 éve, viszont könyvként igenis olyat akarok belőle csinálni most is.

A legmegdöbbentőbb mindeközben, h míg én magam továbbra is többé-kevésbé komolytalannak látom, miket írnak nekem róla mindenféle kollégák Európából és Amerikából, és ez eszembe juttatja (v épp tudatosítja), milyen kibaszottul kényelmetlenül érzem én általában magam, ha épp autoritás-figurát kell játszanom. Nem tudok autoritás-figurát játszani, és igazából nem is akartam soha. Itt is azért merült fel bennem, h hagyom a könyvet a picsába, mert nem akartam ezzel szarakodni. Most meg épp azért döntöttem a könyv mellett mégis, mert rájöttem, h szarok én arra, h milyen figurának kellene lenni, csak fogom és megcsinálom olyannak, amilyennek akartam, azt jónapot; h utána mi lesz, hívnak-e rengeteg pénzért plenárisokat tartani világszerte (ami rettentően ironikus lenne, gyakorlatilag 10 éve hirdetem, h plenárisra soha nem szabad bemenni), jelölik-e díjakra a könyvet, kapok-e belőle netán pénzt, és hirtelen minden jobb lesz-e, az meg majd kiderül. Igazából már ettől is sokkal jobb minden, szóval én máris elégedett vagyok; és hirtelen kedvem is lett tőle (ettől meg a szakirodalom-olvasástól) visszamenni majd a Malory-s dolgokba, meg előszedni a Platónos jegyzeteket--Platónról könyvet írni pl. kib kúl, azt azért lehet, h szeretném még.

Viszont a kib diss pakk (fent látható) egy laza tízes volt, úgy, h a tézisfüzeteket én nyomtattam és másoltam és hajtogattam, meg sikerült lealkudnom a spirálos példányok számát az interkontinentális opponensekre meg a kedves bizottsági tag kollégára (akit imádok) hivatkozva. És akkor még most jön majd, h az eljárási díjra mennyi pénzt legyek szíves még befizetni. Eddig k nagy ráfizetés az egész, na de a fíling, az MasterCarddal is megfizethetetlen.

2011 a zenéről szólt jelentős részben, májustól kezdve kra felpörgött minden, úh eljutottunk oda, mikor okt. 15-én nem hagy el senki, hanem Brnóban koncertezünk (és nagyon fasza is volt, vajon miért nincs egyetlen pesti klubban sem olyan hangmérnök, aki 10 perc alatt összelövi a hangzást, arányokat, kontrollt, de úgy, h soha, sehol nem hallottunk még olyan faszán magunkat befelé, mint ott, tehát sokkal jobbak voltak az énekek meg a vokálok is, mint máskor), karácsonykor pedig nem itthon iszom egyedül, hanem Galáddal iszunk ketten, miután megfőztem a székelykáposztát és miközben megtekintettük (magyarul) a Csillagport (ami még mindig k jó, magyarul mondjuk egy kicsit kevésbé). Aztán karácsony után sem rettenetesen keserűen és nyomasztottan téblábolok itthon a konyhában melegítőben, mint Ozzy, hanem a Dürer nagyszínpadán játszunk megint egy rövid 4 számos programot, benne a világ egyik legkúlabb számával. Meg aztán a Fél fény-lemezen kívül befejeztük még a Zombie Girlfriend-lemezt is, rajta csupa kib kúl számmal, amelyek egy részét én írtam, és eközben rájöttem végre arra, h igenis tudok úgy is dalt írni, h nem másfél évig tart.

Ez egyébként egy tök hasznos skill, 2012-ben kimondottan sokat szeretném használni. Abból is látszik mondjuk, h 2011 a zenélés éve volt, h gyakorlatilag hónapok óta szinte csak saját (v involvált) zenét hallgatok, és egyáltalán nem unom. Gitározni mondjuk most nem nagyon gitározom, legfeljebb próbán, E Sávok recording sessionön v koncerten, de majd ez is máshogy lesz. Inni viszont vhogy elfelejtettem újabban, tegnap este pl. átjött Róg, h megigyunk egy üveg viszkit (és már az is szimptomatikus, h csak egy fél literest vettem erre az alkalomra, mint az állatok és a buzik), és a végére egyáltalán nem éreztem jól magam, sőt, ma kimondottan nem volt vicces a másnaposság, mint régen. Azzal nyugtatom magam, h a szombati ex-Gödörben lévő ZG-lemezbemutató után egészen más hangulat lesz inni, na és az k jó lesz nyilván.

V ott volt pl. az E Sávok-lemez felvételének egyik alkalma, kb. egy hónapja, amikor annyira berúgtunk, h utána 2 napig lázasan feküdtem itthon utána, és még dolgozatokat javítani is csak második nap sikerült. De legalább felvettünk egy csomó mindent, és azóta is rohamosan készül a várva várt E Sávok-lemez, aminek most már borítója is van (csak nem mutatjuk meg). Aztán legutóbb meg még arra is volt erőnk, h külön Valentin-napi 5 perces kislemezt vegyünk fel és keverjünk meg.

Szóval 2011 volt a zenélés éve, és 2012 a még több zenélés éve lesz. Adjatok nekünk pénzt, h nyugodtabban zenélhessünk, vehessünk mindenféle király cuccot (én pl. már kra szeretnék pedáltartót, mert elegem van a minden próbán-koncerten összerakott-szétszedett effektekből), és gyakorolhassuk az ivást is, és ez mindenkinek nagyon jó lesz.

Minden bizonnyal BWG talált ide ezzel a keresőkifejezéssel, és persze ezzel is közölt vmit mintegy művészien, hiszen most, h belegondolok, valóban érzem magam úgy néha mostanában, mint egy bedrogozott rancor, pl. mikor berúgok nem csak szépen tisztán, viszkiből, hanem mondjuk iszok visztkire bort meg utána még sört is, v 5-6 sör után térek át a lelki töményre, és akkor lesznek olyanok, h ledúrjuk a Dürer-kertben a nagyszínpadon a Zombie Girlfriend-koncertet, és én nem emlékszem belőle szinte semmire. Bezzeg a Kazinczy utcát minden további nélkül végig bírtam inni utána két nappal: kiválasztottam a célra a piros Johnnie Walkert, mert az mindenütt van, meg lehet inni jéggel is, és még talán olcsóbb is egy kicsit, mint a Ballantine's; aztán a Kazinczy u. után még a Vittulában is tudtam inni kettőt (kellemesen üres volt és Motörhead meg Sex Pistols szólt, azért maradtam két viszkire), sőt, még arra is emlékszem, h hazajöttem. Szóval összességében meg kellene hirdessem a drink less, smoke less, work more, fuck more tervet, kellene neki egy név, h XY-terv, mert az most divatos.

Ugyanakkor viszont a hétvégén nem csak Hobo-fordítást meg új Zombie Girlfriend-számot vettünk fel, hanem Rogue meg én további énekeket Jacopo hirtelen elkészült saját lemezéhez. Amit most már le lehet tölteni és meg lehet hallgatni, komolyan k büszke vagyok rá, h ebben én benne voltam több módon is, mert ez a lemez egyszerűen úgy mutat túl a magyar otthonzenélés kultúráján, mint a kurvaélet, és még BWG is habozás nélkül bólintott rá, h ha fizikai megjelenés is lenne, akkor ragaszthatnánk rá a FIGYELMEZTETÉS! MŰVÉSZET! matricákat. Kezdem egyre jobban megérteni amúgy BWG-t is újabban, már csak az is óriási adrenalin-rúgás volt tegnap, mikor egyetlen számra felmentem Gorcsevékkel játszani a Trafikban este, és legszívesebben játszottam volna még egy kicsit. A művészet rettentő addiktív. Ma meg kiderült, h a zombis könyv filmváltozatában lehet, h lesz John Malkovich is, meg még a Fél fényt is kiengedtük, nem is ittam semmit (és már nem is fogok). Mondjuk az időt azt elbasztam világbajnokul. De hát olyan k szomorú mindig az ősz, az esték egyre hidegebbek, egyre korábban sötétedik, lassan nem lehet majd kerthelyiségekbe kiülni, mikor hétfő reggel megyek a vonathoz, még sötét lesz, mikor este kijövök az épületből, már sötét lesz, mindig van egy ilyen érzésem, h mondjuk októbertől márciusig folyamatosan sötét van.

De bazmeg most azért is k jó lesz még az ősz is, ha megrohadok is. A tavalyinál meg a tavalyelőttinél szarabb úgyse lehet, sokkal jobb viszont igen. Hallgassatok Fél fényt.

h hát nincs itt semmi, nincs mit tenni, lejárt a blogok ideje, de ebbe nem megyünk bele. Inkább csak annak járt le az ideje, mikor az embernek (nekem) van ideje és kedve hosszan és koherensen írni, mert egy csomó másik helyre és dolgot kell hosszan és koherensen írnia. És mert két év után rájön, h mostan éppen k jól érzi magát, hát jó, kicsit sokat iszik alkalmanként, de legalább nem azért, amiért mondjuk egy éve ivott sokat, és tud megint úgy szakirodalmat olvasni, h érdekesnek találja, tud úgy előadni, h leszarja, látszik-e rajta, mennyire kényelmetlenül érzi magát ebben a pozícióban (amiben mindig is kényelmetlenül érezte, de most rájött, h egyszerűbb nem foglalkozni vele, mint tudatosan kényelmetlenülérezni), tud nulláról tíz perc alatt dalszöveget írni (amiben ráadásul benne van az "I'm charismatic like Long John Silver" sor), egy hétvége alatt felvenni annyi mindent, amennyit egyszerre még soha, és úgy általában nagyon faszán tisztában lenni azzal, mégis mit is szeretne csinálni és hol lenni még egy év múlva.

Zombie Girlfriend - Bad Sound by Zombie Girlfriend

Szóval ezt tudom elmondani és megjegyezni itten magamban, h komolyan sokkal jobb ilyen 2 perces számokat írni, mint 200 oldalas tudományos szarokat, sokkal jobb koncertezni, mint előadni, sokkal jobb beszélgetni emberekkel meg csak úgy lenni velük, mint beszélni embereknek és csak úgy odatéve lenni eléjük, maguk sem tudják, minek, magam sem tudom, minek. És a vicc az, h míg eddig mindig vmi mélységes keserűséggel töltött el ez, most kicsit olyan, mint vmi permanens másnaposság állapotában röhögni ezen, mert tudom, h a végén úgyis az lesz velem, amit én akarok, és hétvégén jön Zsófi és megyünk Halász Judit-koncertre, és h kra nem kell nekem fizetnem senkinek, h szeressen engemet, mert ha körbenézek, mindazok, akiknél számít ez nekem, azok mind így is szeretnek engemet, és akármilyen hülye is a világ, meg 9/11 meg frankhitel meg lófasz, még BWG is megengedi gyengébb napjain, h lehet, h tényleg a szeretet a lényeg és pokolba a művészettel.

Hülye világ by E Sávok

Láthatóan elég egyetlen, rendesen szakirodalom-olvasással és nemivással eltöltött nap, h tök jól visszakeveredjek a fucking diss-hez szükséges lelki alkatba, és rájöjjek több dologra is. Vhogy amint olvasok olyanokat, amik nem kimondottan nagy baromságok, mégiscsak előjön az az érzés, amiért én elkezdtem csinálni annak idején, nevezetesen, h ezek a dolgok azért eléggé érdekesek, ha az embert épp az ilyen dolgok érdeklik. Találok pl. sidetrack-ként olyasmiket, mint az Ashgate zene-sorozatában a Black Sabbath and the Rise of Heavy Metal Music, és az ilyenekről ugyan még mindig nem tudom eldönteni, ez tényleg érdekes-e, v csak néhány szokásos történeti faszság (mindenesetre legalább az intróját el lehet olvasni, hátha abból kiderül), de azért mégis megmozdít vmit, és ez jó. Aztán meg rájövök, h az Akadémián megvan egy csomó minden, ami nekem kell, és a Googlebooks-on nem tudom elolvasni, sőt, lehet, h most már kölcsönözhetek is az Akadémiáról, hihetetlen. V h elolvasva a fucking diss intróját és első fejezetét megint, tulajdonképpen elégedett vagyok, elég szépen megmondtam benne, miért faszság mindaz, ami nem ez, néhány lábjegyzetben olyan trédmárk kis geci beszólásokat odaszúrva, amilyenekért már néhány éve is kaptam a sértődött emaileket az arcoktól. És rögtön az intró első bekezdésében megemlítem Ozzy-t is, ez is szép.

Viszont sokadszorra kellett átgondoljam a jegyzetelés (mmint a források megadásának, mellékszálaknak, és kis geci beszólásoknak fenntartott hely) kérdését, és megmondom én, miért használok lábjegyzetet, akár kíváncsi rá bárki, akár nem. Azért használok lábjegyzetet, mert minden más forma szar. A végjegyzet intézményét konkrétan az op.cit.-tel együtt irtanám ki és mondanám be a Tilos Rádióban; mint már sokszor elmondtam, a végjegyzet egyenesen sugallja, h ne olvasd el. Ha te szeretnéd, h ne olvassák el a jegyzeteidet, akkor persze tökéletes, de hát akkor már mennyivel egyszerűbb nem írni jegyzeteket egyáltalán. Ha csak és kizárólag forrásokat akarsz megadni jegyzetekben, arra jó a zárójeles forma is, ami egyébként még mindig szar, legelőször is azért, mert grafikusan akasztja meg a szövegedet, másodszor pedig mert elvezet az évszám szerinti hivatkozás hülyeségéhez (a rövid cím szerinti hivatkozás, zárójelben, kicsit kisebb hülyeség, de még mindig túl sokat akaszt az olvasásban, és tekintve, h a lábjegyzetes formák konvenciói is rövid címes hivatkozást kívánnak a legtöbb esetben, igazából azzal az erővel lehet lábjegyzet is). Tudom, h vannak területek, ahol az évszám szerinti hivatkozás alap, és tényleg úgy is beszélgetnek az emberek, h 'és a Smith 1994c-t olvastad?' 'Azt még nem, de a Jones 1995k-t igen, ott elég jól összefoglalja, na de a Smith 1996z! az mekkora faszság!' -- de azért a legtöbb irodalomtudományos területen az ember szereti az agykapacitását fontosabb dolgokra tartalékolni, mint h cím-évszám táblázatokat tároljon benne, ráadásul az olvasók nagy részének aztán biztosan fogalma nem lesz az évszámok által jelölt művekről, így megint csak hátra kell lapozgasson a Reference List-hez (amit megint nem fog, tehát fölösleges és végső soron megint azt sugallja, h ne törődj vele). A zárójeles hivatkozások alapvetően egyetlenegy dologra jók: mivel lehetetlen kiszűrni őket a szövegből, felduzzasztják a karakterszámot és a terjedelmet. Akik nem ilyen pitiáner módszerekkel szeretnék elérni a minimális terjedelmet, és szerencsére a területük idióta konvenciói sem kötelezik ilyenek használatára őket, azok azért tudnak ennél jobbat.

A lábjegyzet viszont mindig jó. Ha csak forrásokat adsz meg benne, azt is ugyanúgy lehet nem elolvasni, mint a végjegyzetet, de legalább lapozni nem kell hozzá. Mivel első hivatkozásnál megadod benne a teljes bibliográfiai leírást teljes címmel, az utána következő rövid címeket már sokkal könnyebb követni és azonosítani, mint ha évszámok lennének. Megvan a lehetőséged, h tegyél bele szöveget is, annak sugalmazása nélkül, h nem fontos, amit ide teszel. Vigyázni kell viszont vele, mert azt sem akarjuk azért, mint láthatóan a német kritikusok egyöntetűleg, h minden oldalon legyen két sor főszöveg, és az összes többi lábjegyzetszöveg legyen. Mindennel együtt még mindig a lábjegyzet magasan a legjobb hivatkozási forma, nem csoda, h mindig így szoktam csinálni, most is így fogom. Kérdés, mi fog történni, ha netán találok majd kiadót a fucking diss-ből készülő könyvnek, és az végjegyzeteket akar. Akkor megmondom, h nem tárgyalok, v mi?

Az úgy volt, h hétvégén a csillebérci szabadtéri játszóházban az arcfestésnél mondtam Zsófinak, h mi lenne, ha most nem ilyen csillámos-rózsaszín izét kérne, hanem csak festenénk rá egy Lemmy-szakállat meg két bibircsókot, felrakná a napszemüveget meg egy kalapot, és egyszerűen ellenállhatatlanul vicces lenne. De nem ment bele, sőt, megpróbált lebeszélni róla, h kimenjek a Szigeten a Motörheadre, mert hátha "meghülyülök". Mondtam neki, h nem fogok, de azt akkor is megígértette, h ha Lemmy esetleg ismerne engem (azért kra örülök, h a lányom tök természetesnek veszi azt a gondolatot, h Lemmy esetleg ismer engem), és felhívna játszani a színpadra, akkor én nem fogok menni. Szomorúan megígértem, de Lemmy nem hívott fel egyébként és nem is adta semmi jelét, h ismerne. Pedig nagyon szeretném, ha Lemmy ismerne. Viszont k jó volt a Motörhead, előtte belenéztem az Interpolba, de azért aki kockás ingre vett pulcsira vett zakóban játszik, az annyira jó már eleve nem lehet (nem is volt, unalmas volt és szar, mint egyébként minden Interpol-lemez, amit hallottam); és ez után (meg az után, h kifelé menet a második Grindermant hallgattam) meg tök jó volt, h "we are Motörhead, we play rock'n'roll", és jönnek a torzított basszusok, wah-s gitárszólók, és a vége felé minden idők legbanálisabb című számainak egyike ('Killed by Death'). Komolyan, hiába nem nagyon hallgattam Motörheadet soha, ahogy mondjuk Iggy Popot sem, de mindkettőt megnézem bárhol és bármikor, de se az Interpol, se a Pulp, se a Hurts nem izgat fel nagyjából semennyire. Haza is jöttem egy sör után, hát, idén nem rúgtam be a Szigeten. Öreg vagyok én már ehhez.

Azt, h öreg vagyok én már ehhez, egyébként abból is látom, h tegnap este meg spontán berúgtunk Benedekkel meg PG újságíróval, de annyira, h névtelen sms-eket küldözgettünk K-HJ-nek meg másoknak is, és levontam a konklúziót, h ha már megittam 4 sört, nem szabad váltani viszkire, mert abból lesznek az olyanok, mint ősszel az osztálytalálkozó, meg ez, h egy bizonyos idő után egyszerűen semmire nem emlékszem, felébredek 9-kor, megiszom egy kávét, és muszáj visszafeküdnöm és délig aludnom. Utána meg csinálni egy k nagy rakott káposztát, majd kimenni a Szigetre Motörheadre, ahol is felhív Zsófi, h mozog az egyik foga, hát beszarok, de ahhoz képest, h a hétvégén konkrétan elkezdett írni (rajzolt csillagokat meg Földet, és oda akarta írni, h 'Föld', és ahelyett, h tőlem kérdezte volna a betűket, elkezdte mondogatni, h "FFFFFFFFFFFFFF-ÖLD, akkor az ffffffö betű", és nagyjából 60%-ban meg tudta állapítani a szavaknál, h milyen betűk jönnek), ez még mindig semmi. Holnap végre már nem leszek öreg ehhez, így mehetek pakolni a Dürerbe, hazahozni a 2 héttel ezelőtti Zombie Girlfriend-koncert után ott hagyott cuccot, meg vihetek számlát a kiadóba, leadtam a zombis könyvet is, és már ezerrel rendezgetem a diss-jegyzeteket és cikkeket hozzá.

De egyébként a legjobb (a hétvégén meg ma este is), mikor csak ülök szép nyugodtan, és borostásan valamint amikor csak lehetséges, napszemüvegben nézek bele a kib fénybe, és még az sem zavar, h tavaly hiába jegyeztem meg, h a kib álló piszoárokat csak nappal használjuk, mikor látjuk, nem csordul-e túl, v h mégsem fejeztem be a könyv átolvasását a hétvégén. Nem zavar, semmi se zavar, "I give the lowest amount of fuck humanly possible", a nadrágom majd megszárad, az átolvasást megcsinálom hétfőn (és kedden, mivel hétfőn egyelőre misztikus okokból feltétlenül meg kellett nézzek két X-Ment), és előbb-utóbb úgyis rájövök, mit jelentenek a jegyzeteim a fucking diss-hez. Mostan én dolgozni akarok, befejezni ezt, megvenni az oktáver-pedált, játszani az Evil Men meg a Moog előtt 25-én, felvenni az E Sávok-lemezt, ősszel megcsinálni még két könyvet, mostan nem akarok semmi olyannal foglalkozni, ami nincs, csak olyannal, ami van. Elegem van az olyanokból, amik nincsenek. Utálom, ami nincs. Mostan arról fog szólni az egész, h hogy lesz egyre több minden.

(Örülök, h a 'Glenn Danzig' kereséssel még mindig ilyen sokan találnak ide. Sokkal rosszabb helyeket is találhatnának vele.)

Két héttel ezelőtt, mikor még a Shakespeare-es könyvet fejeztem be, amin az ezoterikus konferencia közben is dolgoztam, azon gondolkodtam, mégis hogy a k életbe dolgoztak régen a fordítók, ez a könyv különösen alkalmas volt ezen gondolkodni. Nyilván nem arról van szó, h honnan tudták, mit jelent x v y szó, de mondjuk ismeretlen kulturális jelenségeket már kapásból nehezebb felismerni és megoldani, a sehol meg nem jegyzetelt (v akár ki sem emelt) idézetek meg aztán végleg más. A Shakespeare-es könyv még istenes, ott mindig ki voltak emelve a Sh-idézetek, meg eleve csak Sh, máris jobb. De komolyan, mit csinált az ilyenekkel egy fordító 30 éve? mikor nem lehetett benyomni idézőjelben google-be, ami rögtön kidobta, melyik darab melyik felvonás melyik szín, onnan már meg lehet keresni a magyart (innen üzenném a magyar könyvkiadásnak, h a kurvaanyátokat ne sorszámozzatok semmi verses/drámai szöveget, erről vannak még sztorijaim*)? és ne jöjjön nekem azzal senki, h műveltség meg minden, mert a "neither a borrower nor a lender be"-t persze, h megismerem, meg a "Beware the Ides of March"-ot, még ennél obskurusabbakat is, de ne mondja senki, h vágja kapásból, h egy "Who goes there?"-t el tud helyezni akár darabhoz kötve. Ilyenkor régen a fordítók kiírták az összes idézetet, kivették belőle, amit kapásból tudtak, és elkezdték kézzel végigolvasni a Sh-összest az összes többi után? Mégis hogy a kurvaéletbe fordítottak emberek az internet előtt (a "hülye bunkó vagy, el sem tudod máshogy képzelni, mint gyorsulóvilágunkban, régenmindenjobbvolt" kommenteket zombik megették az agyamat-ra cserélem)?

Múlt héten meg Zsófi mutatott nekem utat módszertanilag, mikor ragaszkodott hozzá, h ők márpedig meg akarják nézni a Vukot, ami azt jelenti, h addig én nem tudok dolgozni a gépen. Így hát mit volt mit tenni, papírra kezdtem el írni a fordítást, mint az állatok, h majd este begépelem, legalább már rögtön revízió is lesz benne -- és megdöbbent ez, bazmeg, megdöbbent, h mennyivel jobb, különösen, ha hard copy-ból kell dolgozni, amúgy is gyűlölök az állandóan becsukódó könyv meg a monitor közt ide-oda nézni. Úh gyorsulóvilágunkban visszatérek most a kéziratos megoldáshoz, kéziratnál különben sincs multitasking, nem tudok átkattintani semmi másra, úh legalább halad is. Néhány nap, és a kézírásom is beáll nagyjából olvashatóra, mint tavaly nyáron diss-íráskor.

* mikor pl. a Troilus and Criseyde-ről írtam egy cikket (nem a Sh-ről, hanem a Chaucerről), muszáj volt besorszámoznom kézzel az egész kib magyar szöveget, és mivel alapos vagyok, időnként össze is vetettem a Riverside Chaucer sorszámozásával -- így jöttem rá, h a magyar szövegből hiányzik egy egész versszak, asszem a III. v IV. könyvben.

Ebben az évben nem voltam Shakirán, nem voltam Roxette-en, és Roger Waters-en sem, sőt, még a Portishead+Grindermanen sem az Exiten, és valószínűleg (előreláthatóan) az idei második Slayeren sem leszek szombaton, és mindez kib szomorú, mert Shakirát 2006-ban is kihagytam, a Roxette-re Isoldével akartunk menni, Waters-t eddig mindig kihagytam, a Portisheadet mindig is meg akartam nézni, de a Third után különösen, a Grindermant minden adandó alkalommal kötelező megnézni mindenkinek, aki nem buzi, és FUCKIN SLAYER. Voltam viszont Európa Kiadón, és gyanakszom, h ez itt a címben minden idők legjobb magyar dalszöveg-sora, na pontosan ezt (és a folytatását) éreztem az Európa Kiadó-koncerten, és k jó volt, bár mivel sört ittunk (a kib Gödörben kész államcsőd még sört is inni, nem h töményet, és k meleg is volt), a vége sokkal homályosabb, mint szokott, ha iszom.

Rákendrol, ni!

Voltam még továbbá két másik Zombie Girlfriend-koncerten is, amiből az egyik jó volt, és a másik is, csak az szarul szólt, alig voltak rajta, és a végére két húrt is leszedtem a gitárról. Mindenesetre asszem soha nem éreztem magam annyira kúlnak, mint a Rohamos koncert (amikor hajnali 5-ig pálinkáztunk itthon, és a Thunder Perfect Mindot hallgattuk) után másnap este Szegeden, vizsgáztatás után, a Nyugiban; az már majdnem a Zen, mikor csak ülök k fáradtan, és tudom, h egy csomó embernek, akik k fontosak, nagyon tetszett a tegnapi buli, és ezért nekünk jó és minket szeretnek, viszont az itt ülő kispöcsöknek erről fogalma sincs, nekem pedig ez is jó. Napszemüveget viselek, amikor csak emberileg lehetséges, itthon még a karácsonyra vett wifebeatert is szoktam (k jó ám); most már fehér Löpól-másolat gitáron játszom és a Laney-m is itt van (veszek is jövő héten  lábkapcsolót a reverbhez!!), és legközelebb júl. 28-án lesz Zombie Girlfriend a Dürer-kertben, ami remek, mert próba után csak lemegyünk és beállunk, több értelemben is. Egy héttel előtte uott Hiperkarma (amin egyébként szintén voltam az Orczy-kertben, natényleg), és majdnem azt mondtam, h még sosem játszottam ott, ahol a Hiperkarma is, de ez nem igaz, mert mondjuk a JATÉ-ban sokkal hamarabb játszottam, mint a Hiperkarma.

Mocskos idők, kezdjük újra

Mindezek mellett meg voltam konferencián Amerikában, utána meg (múlt héten) Szegeden, ebből magasan Amerika volt a jobb, hát komolyan, van jobb, mint ha az első nap elnökölsz egy szekciót, utána pedig semmi más dolgod nincs, mint megkeresni azokat az open bar fogadásokat, ahol esetleg adnak töményet is (egy ilyet találtam, a Univ of Torontót)? mert ha van, az biztos nem az, h egy 100+ fős nemzetközi ezoterikus konferencia regisztrációjáért vagy felelős, időnként kissé inkompetens hallgatói segítséggel és egy majd' egy hónapja lejárt határidejű könyvvel, amin dolgozni kellene, de közben a költségvetésen is dolgozni kellene. Amerikában a kollégák (akik nem láttak 6 éve, nagy részük nem is hallott rólam semmit, nem is olvasott tőlem semmit, hiszen nem írtam semmit ez idő alatt) jóformán a nyakamba ugrottak, és követelték, h k gyorsan írjam meg a kib könyvemet, mert azt ugye tudom, h a terület elméleti alapvetését nekem kell megírnom, bemutattak mindenféle szerkesztőknek, és általában véve k aranyosak voltak. Lelkes is lettem, hazaérve rendeltem újabb 2 kötet szakirodalmat az amazonról, ill. múlt héten megjött az új T Studies is, és persze Amerikából is hoztam könyveket. Mostan megcsinálom a zombis-romantikus könyvet még júliusban, utána megint kőkemény Fucking Diss-blogolás (és írás) lesz.

Uúgy, ahogy a ZG-Hiperkarma-Európa Kiadós két hétből eléggé nehéz volt visszaállni arra, h akkormostdolgozunkbazmeg (nehéz olyan könyvet fordítani, amelyben az egyik szereplőt szíved mélyéből gyűlölöd, de azért mégis mennyivel jobb, mintha az Arcadiat kéne lefordítani, abban az összes szereplőt szívem mélyéből gyűlöltem), az észrevétlenül 40 fokba forduló időben arra, h akkormostizzadunkbazmeg, na vhogy úgy a téli-tavaszi melankolikus önmarcangolás után sem volt egyszerű arra, h dehátkjólérzemmagambazmeg, és egészen hihetetlen, h mennyit kell az embernek nudge-nudge-olni magát, mire észreveszi--h igenis kra igaza volt mindig is, a dolgokat lehet újrakezdeni, a világon mindent meg lehet változtatni, és a világon bármi nélkül is tökéletesen meg lehet lenni. Még csak nem is az, h elhitetem magammal, h sosemakartam, hanem észreveszem, mintegy észrevétlenül, h mostnemakarom, mert most azt akarom, ahogy most van az életem, és mintha még BWG is ilyesmit mondott volna egyszer, h boldognak lenni az azt jelenti, h pont úgy lenni, ahogy akarsz, na, hát gondolom ez van.

Mostan mozgalmas dolgok vannak, ezen a héten próbák voltak és koncert, jövő héten Kalamazoo, utána meg Zsófi, úh azért alaposan bele kell húzni, h a Zombie Girlfriend és az amerikai konferenciaturizmus, meg a nem várt számlák kapcsán megint kicsit felbukkanó minuszt ledolgozzam, de asszem megéri, egyrészt mert másfél éve nem játszottam élőben, másrészt mert 6 éve nem voltam Amerikában konferencián (ill. Amerikában sehol), harmadrészt mert kra szeretek Zsófival lenni.

Szóval köszönjük szépen mindenkinek, aki eljött tegnap a Szabad az Á-ba a Zombie Girlfriend bemutatkozására, igazából ahogy elnéztük, sokkal többen nem is tudtak volna eljönni, és ez persze kib jó érzés volt. Közben mi már szerda este óta nyomtuk a rakenroll-életformát, amikor elmentünk egy kicsit sörözni; csütörtökön próbáltunk (és a cigiszünetben találkoztunk Frenkkel, aki a pénztárcáját kereste), ill. este stresszoldó összejövetelt tartottunk, ennek keretében először nálam söröztünk, majd a Vittulában folytattuk, ahol Bélát meg akarták verni, és Benedekkel máig sajnáljuk, h később nem voltunk mi is tanúi, ahogy a Blahán szung-fuzó Bélához odamegy vki, aki azt hitte, ez most itt egy dance-párbaj, és miután röviden méltatta a mozgását, maga is előad néhány koreográfiát. Másnap reggel aztán már elég aggályos volt 10-re menni próbálni, de végül megoldottuk; még aggályosabb, h az előző este óta (miatt) a zkr-ban senkinek nem volt pénze engem kivéve (és nekem is csak az A-hitel- ill. Amex-keret miatt), így Benedek megfogalmazásában a zkr apafigurájaként hazahoztam őket, vettem nekik cigit, csináltam nekik melegszendvicset, kávét, szép sorban lezuhanyoztak (adtam nekik törölközőt); aztán hívtam taxit, és elszállítottam a zkr-t és a cuccot a Szabad az Á-ba, ahol vettem nekik sört, amíg vártunk a beállásra. Ekkor fogyott el az én pénzem is, és különben se nagyon akartunk már többet inni, mielőtt játszunk. Magából a koncertből főleg az maradt meg, h k jól húzott és ment előre, k jó dinamikus rakenroll ez; meg h egészen meglepődtem, a vokálon kívül milyen jól szólt befelé is, én nem szoktam hozzá ahhoz, h hallom a gitáromat is; és még az is, h játszunk, játszunk, már mindjárt befejezzük a programot, és azon gondolkodom, akkor hol voltak azok a számok, amiket mindig el szoktunk baszni? Összességében én rettenetesen élveztem, Benedek még jobban, és a közönség is, mi mindennek nagyon örültünk; végül aztán megkaptuk a pénzt is (pénzt bazmeg! a Blues Kertes eleve vendéglátósra tervezett akusztikus koncertünkön kívül soha az életbe nem adott nekem pénzt senki koncertért, szóval ez már csak azért is nagy dolog), és nekiállattunk rendesen inni és dumálni, ez is k jó volt. Végül aztán a körúti giroszos melletti non-stop sörözőben kötöttünk ki, innen mi Galáddal 5-kor indultunk haza, és endorfin-robbanásként ért minket, h bazmeg, világos van, játszottunk egy telt házas koncertet, aztán reggelig ittunk, hivatalosan is elkezdődött az év (és az életünk) rakenrollabb része.

És egyébként is pont ilyen most, rakenroll, tavasz, csicseregnek a madarak, beadták a szakdolgozatokat, hirdethetek vizsgaidőpontokat ("csak akkor buktatok, ha úgy van, jegyezzék meg"), és moshatom ki Benedek itt maradt Piresian Beach-pólóját meg Béla törölközőjét. De egy szavam se lehet, mert akárhogy is, ez most egy tök jó tavasz, és még jobb nyár lesz majd. Nyáron kapjátok el vhol a Zombie Girlfriendet, ennél csak jobb lesz.

Mindig ez van, gondolom halkan, a tavasz és különösen az április vége--május eleje az mindig ilyen, az ember szakdolgozat-verziókat olvas kétségbeesetten (mások meg írják őket, még kétségbeesettebben, h én majd elolvassam), csiripelnek a madarak, lekapcsolom a fűtést, és kra de kra örülök, h megint tavasz van és vannak kiülős helyek, az évnek az a része, amikor nincsenek kiülős helyek, minden vitán felül totálisan szar. Idén mindezt még tetézi az is, h jövő pénteken Zombie Girlfriend a Szabad az Á-ban (itten van a flyer tisztelettel, nyugodtan tegye ki mindenki mindenhová) és k jól mentek eddig a próbák, sőt, Zsófi is áldását adta áttételesen, mikor 2 hete egyszer ő játszott, én meg gitároztam, amire ő elkezdett szövegeket és éneket imprózni (fel kellett volna vegyem, komolyan, k aranyos volt), úh kísérletként elkezdtem ZG-alapokat játszani, és az is tetszett neki. Évek óta nem játszottam élőben (a másfél évvel ezelőtti egyetlen Lassu Kaoss-koncert előtt utoljára még az E Projekttel 2006-ban), k jó lesz, tényleg. Jövő héten még próbák, aztán pénteken este rakenroll. Most pedig, amíg az egész világ a királyi esküvőt nézi, én paprikáscsirkét csinálok és a negyedik Avrilt hallgatom (nem azért, h tudatosan elszomorítsam magam, hanem csak), aztán majd elmegyek Zsófiért az oviba, és valószínűleg a játszón kötünk ki, kellene vmi könyvet vinni egyébként. A tavasz egyik hatása, h hajlamos vagyok a lelki-érzelmi hülyeségeimet hagyni a picsába és egyszerűen élni a tavaszba, have as good a time as you can, és nagyon nagy baj már nem történhet. Rég volt ilyen felszabadult a tavasz.

(ez nem Slayer)

Most jön akkor a hétnek az a része, amikor reggel nem kell felkelni és elvinni Zsófit oviba, aztán hazajönni és dolgozni, majd elmenni érte és hazahozni. Azért jók az ilyenek, mert az ember k gyorsan megtanulja beosztani az idejét minél gazdaságosabban, h minél több olyat meg tudjon csinálni, amíg Zs oviban van, amit nem tud megcsinálni, amikor Zs itthon van. Pl. nem ma főztem (v fogom főzni) a ragut a holnapi ebédhez, hanem majd holnap de. Zs-val, mert azt vele is lehet, szakdolgozati vázlatot viszont nem igazán lehet vele is olvasni. Most jön a hétvége, ami nyilván nem lesz olyan pank, mint múlt héten, viszont mikor vázoltam neki a programot, h holnap akkor elmegyünk a könyvfesztiválra, ahol én majd beszélgetek azzal az íróval, ő meg addig Rogue-gal nézelődik a szövegek között, Zs megkérdezte, h "akkor te híres vagy?", én meg csak nem mondhattam már, h 'igen', legfeljebb azt, h 'majd leszek'. Akármilyen kis komolytalan ez, rettentő élesen lehetett benne látni (én láttam), ahogy Zs épp büszke rám.

Én is k büszke vagyok rá, arra jöttem rá így a hét hétköznapi felében, h vmi eszméletlen biztonságban érzem magam, ha vele vagyok. Nem is az, h mer akkor tök egyértelmű minden, tudom, mit kell tegyek és mit várnak tőlem, mert egyrészt persze, h tudom, másrészt viszont bármikor lehet mást is csinálni; hanem inkább az, h nagyon megtanultam jól érezni magam, jól és a helyemen, itt tudom azt érezni, h minden rendben van, minden normális, a legnagyobb bajunk, h nem kaptunk jegyet a Halász Juditra holnap. Mindennel elboldogulunk ketten, apa főz ebédet is, sütünk együtt muffint meg főzünk pudingot, meg rajzolunk is, holnap már harmadik napon átívelő mesét találunk ki a kisoroszlánról, az egérről meg a csigáról a fürdőkádban (amiben mégsem gyújtják fel az őket állandóan elvarázsoló tündér házát, hanem elmennek keresni egy másik tündért, h az intézze el), szóval h ez egy élet, nem pedig egy kurvaélet, aminek máskor tűnik időnként.

Azért csak csinálnom kellene nekem ezzel vmit, gondolkodtam tegnap reggel, felkelve, kávézva, reggelizve, zuhanyozva; kellene azzal csinálni vmit, h minden ok nélkül igazolhatatlanul szarul érzem magam, h hétfőn reggel fel kell kelni, kávézni kell, reggelizni kell, zuhanyozni kell, és aztán a vonaton ülve olvasni, zenét hallgatni, aludni (v ezek kombinációját), majd megtartani órákat, amiket persze megtartok szemrebbenés nélkül, és mégis csak akkor kezdem megint jól érezni magam, mikor vége van és jöhetek vissza. És ez most nem a 'buzi pesti tumbászköcsögnek derogál 2 napot Szegeden lenni' esete, ha nem kell órákat tartanom, v Zsófival vagyok itt, tök jól érzem magam Szegeden; és nem is a 'buzi bolognás elsősöknek felesleges bármit is tartani' esete, mert pl. ezen a héten megint tök jók voltak az elsős csoportok. Ez annak az esete, h ha az ember vmit csinálva az idő nagyobb részében úgy érzi, h 'bárcsak ne kéne ezt csinálnom', akkor ezzel vmit kezdenie kell. Mert még a végén én is azt fogom tervezgetni versekben és komolytalanul persze, h egy szép napon lejövök, és minden ok nélkül lelövök minél több embert.

Én most pl. azt kezdem, h lenyomom a szakdolgozati konzultációt, aztán felülök a vonatra és Slayer-könyvet olvasok és alszom, aztán elhozom Zsófit, és onnantól vasárnapig Zsófival közösen csináljuk a dolgokat, pl. reggel elviszem oviba és du. elmegyek érte, este csinálunk vacsorát és játszunk, hétvégén meg elmegyünk Halász Juditra (érted, múlt héten Slayeren voltam, ezen a héten megyek Halász Juditra) és a könyvhétre, meg vasárnap talán record store day-re is. Vhogy az az érzésem az utóbbi másfél évben, h mi Zsófival tök természetesen és normálisan 'élünk együtt' (akármilyen furcsán is hangzik ez, és ne köss bele), csak vhogy sose látja senki. Néha ez elszomorít, de most igazából leszarom, látja-e vki, én kra akarom ezt a hetet így, lehet, h ez ellensúlyozza a hétfő (és kedd) reggeli értelmetlen stresszt.

Az embert néha azért erősen fejbe tudja baszni, mennyit változott az utóbbi x évben, engem különösen akkor, mikor felébredek reggel, lejövök a galériáról elszívni egy cigit, és eszembe jut, h nem elég, h 11-kor indultam el itthonról, hanem a feldolgozáskoncert után 3-ig táncoltunk Annával Tankcsapdától ringasdelmagadig minden hülyeségre. Ha azt mondom, h sose szoktam táncolni (legfeljebb itthon, egyedül, a saját 'Gunner's Dream'-ünkre, v énekek felvételekor a mikrofon előtt), az még egy understatement, szóval tényleg sokat kellett változzak, ha alig néhány sör után ez történik velem, tiszta szerencse, h koreográfiákra nem emlékszem, mert akkor biztosan zavarban lennék. Aztán persze visszafeküdtem és aludtam délig, és mikor felébredtem, arra jöttem rá, h nem jó sört inni, v pálinkát nem jó inni, v nem tudom, lehet, h nem jó inni úgy általában. Nincs igazán nagy baj a másnapossággal, végül is sokkal jobb Hank Moody-ként másnaposan tengni-lengni vasárnap, mint ha már napok óta nem szóltam volna senkihez, és így még az is sokkal elviselhetőbb, h legszívesebben meztelenül döglenék az ágyban és pizzát ennék, és néznék vmi filmet. Legszívesebben vki mással. Ahogy BWG tanítja, hangover is so much more fun together.

Viszont reggel azt is konstatáltam, h a vécét akkor most már tényleg mindenképp ki kell takarítani. És most egy ideig csak Slayer-idézetek lesznek címek.

Miközben ez a Slayer-leállás ment a fejemben egész nap (pedig nem is játszották tegnap, se a 'Playing with Dolls'-t, ami a nagy kedvencem volt az új lemezről), olyan sokféle tevékenységet végeztem ma, mint h elmosogattam, súlyzóztam, megírtam a Slayert a fesztblogra, kitöltöttem egy szociológiai felmérést az online kutatási szokásaimról, kidomestosoztam Zuult a mosógép öblítő-tartójából és kidugítottam a fürdőszobai lefolyót, megírtam a Slayert a Cluster One-ra (amit olvassatok, és amiben BWG poszt-lacaniánus módon értelmezi a művészetet), aztán írtam Roxette-ajánlót, beszéltem Zsófival telefonon, sütöttem muffint, és most mindjárt elnézek sztem az Annáék feldolgozás-bulijára, amire tegnap elinvitált és ami itt van egy lépésre a Mikszáth téren, és viszek nekik pálinkát, hadd tudják meg, miért emlegetem olyan szeretettel a Sljivovicát. Az van a napokkal, h még ha reggel felkelek és úgy van, estére általában kra nem úgy van, na akkor megyek el bulizni.

Hiába belezett ki és szedett darabokra a Slayer tegnap (egyébként a 'Megöllek Elvis' zenéjét szerző Dr. Mészárossal néztük végig, meglepetésszerű találkozás után), hazafelé már be-beugrott a du.-i Zombie Girlfriend-próba nyomán a 'Dreamin'', és két grüdzsüdzsü között jött E-D váltással a lelki fülembe, h "then we go around in circles until we pass out". És akárcsak egy hónapja a szülinapi sörözésnél, annak dacára, h ez egy k jó nap volt (megvan az új útlevelem, lenyomtunk egy tök jó próbát, és meglepetésszerűen Annáékkal meg más zenészekkel is találkoztunk a Dürerben, aztán meg a Slayer bemutatta, h mit is jelent a metál), a végén vhogy csak úgy fekszem le (tök józanon, tegyük hozzá), h "dreamin' of you", csak már egyáltalán nem vagyok benne biztos, kiről is van szó. Nagyon rég nem álmodtam senki konkrétről az utóbbi másfél évből, az, h egyedül vagyok, mostanra vmi sokkal absztraktabb módon kezelhető tény, és nem Darth Vader-kézzel gyomorszorító, a kétségbeesés és az emó határán táncoló létmeghatározottság. Nem nyafogok róla, magamban sem, körül vagyok én véve kib jó emberekkel, és ennek örülök. De aztán meg felébredek 7-kor, elszívok egy cigit és visszafekszem, a fülem még mindig cseng courtesy of Kerry King, na és akkor álmodok olyat, h egy volt gimis osztálytársam faggat, h zavar-e engem akkor, ha ő most rástartol a [betű]-re, én meg mondom, h nem, és felébredek, és vijjogó ikerszólóként basz belém, h de bazmeg, zavar. Meg nem mondom, miért, de zavar. Hát így. H mondjak bölcsességet is, a szerelem biztos olyan, mint a gitárok susogása a füledben a Slayer után, az ott marad egy ideig, bármit is csinálsz, és akár akarod, akár nem, hallod, nem tudod kikapcsolni; már csak ezért is ki kell próbálnia mindenkinek a Slayert, h ezt tudja.

Vissza a fényre by E Sávok

Az E Sávok áprilisi tréfának is minősíthető új száma itten hallgatható tisztelettel, csodálatos recording sessiont hajtottunk végre a hétvégén, és bár nem ittunk annyit, mint terveztük (ez abból látszik, h maradt egy csomó pia a végén), valamennyien tökéletesen elégedettek vagyunk. Ennél népesebb sessionünk még nem volt egyébként, már péntek este csatlakozott Rogue, szombat du. meg Galád, Nudlival hárman felbecsülhetetlen értékű támogatást nyújtottak a művészetünkhöz, egyrészt a saját művészetükkel (úgy mint fotózás, éneklés, kaják), másrészt a lelkesedésükkel, csodálatos volt, ahogy a kimondottan gusztustalan tematikájú új számot követelték még újra és újra. Tényleg a szívünk mélyéből köszönjük, imádunk titeket.

A 'Vissza a fényre' igényel némi kommentárt; a basszustéma kb. évek óta megvan, annak bizonyítására is egy kicsit, h igenis lehet a basszus G-húrját úgy használni, h az ne legyen buziság, de azért is, mert mindig szerettem volna egy olyan számot csinálni, ahol egy basszus játszik magasabban rakenrollt, alatta meg egy másik basszus nyomja a mélyet. Erre most még rá is tett egy lapáttal Jaco saját készítésű torzítója (Nudli forrasztotta, ennyire Flashdance-esek ezek), így a végén a zongorán a bal kézzel együtt már egészen Velvetesen szól. És már nagyon rég akartam ilyen halálegyszerű FGAm-rakenroll refrént is írni. A szöveg eleje is megvolt már évek óta, meg a központi kép is, h Elvisnek a szara is aranyat ér. A 'vissza a fényre'-koncepció másfél éve jött ősszel, mikor egy csomó időt Szegeden töltöttem, rettenetesen éreztem magam, és a nyelvészet tsz. függőfolyosójára jártam le cigizni: este ültem ott a virágtartón a sötétben, és visszaindulva az Aud Max felé nem látszott semmi, csak a lépcsőház fénye a folyosón, én meg arra gondoltam, h na ez a teendő, bazmeg, ülj csak a sötétben és érezd szarul magad, de aztán indulás vissza a fényre, 'vissza a kib fényre', tette hozzá az agyam, és már meg is volt a durvítás a végén. Már csak ebből eredően is ebben a számban nekem van egy k nagy ellentét, mert egyrészt pályafutásunknak ebben a talán legabszurdabb szövegében ott az arany/szar asszociáció, és ahogy az arany/szar "visszajön", az métáfórikussan az ember életének olyan szakasza, mikor minden szar "jön vissza" és nem hagyja élni; másrészt viszont (ahogy a beszélő is rábassza az ajtót Elvisre, és így megy "vissza a fényre") bijógráfikussan nekem ez ilyen empóverment song, h maga az ember "jön vissza", és ez különösen így tavasszal tényleg kra aktuális. Küldeném mindenkinek, aki szereti a gusztustalan rakenrollt, továbbá aki szereti az E Sávokat, és akinek ez empóverment lehet, h visszajöjjön a kib fényre maga is.

Olyanok maradtak ki, mint h V-val buliztunk az Anna & the Barbies-on 2 hete és k jó volt (megfigyeltük pl., h Jamie Winchester a közönségben is folyamatosan úgy mosolyog), aztán csak a backstage-ben találtam magam, de nem emlékszem, pontosan kikkel (Anna biztosan ott volt, hiszen ő vitt be, meg talán a basszusgitáros srác is, de lehet, h még Tóth Vera is, akiről sosem tudom, h a kövérebb v a soványabb, de rá úgysem emlékszem egyáltalán, tehát mindegy), majd mikor már nagyon régen jöttem a körúton hazafelé, körülnéztem, h hol vagyok, és bazmeg, még mindig csak az Oktogonnál. Aztán beteg voltam és az ágyban döglöttem Coldrexszel, és fordítandó könyveket olvastam gépen. Aztán Isoldéval megerősítettük, h igenis megyünk Roxette-re, ő megerősítette, h nem, ez nem szexuális zavar nálam, hallgattuk a Garbage-ot meg a 'Rock'n'Roll Queen'-t ivás és beszélgetés közben, és hozott nekem Bécsből Freudos bögrét meg Neurose feliratú mosogatószivacsot. Utóbbit Zsófi rögtön ki is szúrta hétvégén a konyhaasztalon, így meg kellett kíséreljem elmagyarázni neki, mi az a neurózis; aztán egész hétvégén gyerekprogramokra mászkáltunk (többek közt a MüPába Gyöngyösi Napra, ahol végigjárta az összes kézműves asztalt, festett tojástól hajtogatott mamuton át nyakláncig csinált mindent, továbbá protekciója révén még kitömött madarakat is pakolt a végén, megsimogatta a baglyot, és a nagyapja k büszke volt rá, h kapásból felismerte a csókát), sütöttünk muffint (az én ötletem volt) és lazannyát (az ő ötlete volt, de olyan k jó lett, h öröm volt nézni), és általában véve kib jól éreztük magunkat együtt, tavasz van és minden (mondjuk vasárnap már nem), virágzik az aranyeső és amíg a játszón hülyéskedtek a többiekkel pénteken, én elolvastam egy fél David Lodge-ot. Utána meg újraolvastam a vonaton Bucó könyvét a magyar punkról, órákat tartottam, és nekiálltam a május eleji amerikai konferencia-utat intézni, olcsóbb lesz, mint gondoltam, rögtön el is indítottam a támogatásért könyörgést meg az útlevél-igénylést (mert persze a 9/11 előtt 10 évre megkapott vízumom pont április elején jár le). Ma Fuck Tolerance pólóban és napszemüvegben sétáltam TTU-val a TIK körül, és örömmel konstatáltam, különösen a hétvége után, h igazából hogy a picsába ne lenne minden rendben, mikor most már tényleg tavasz van, és hétvégén megint E Sávok recording session. Visszafelé a vonaton olvastam Bukowskit, és Pestre érve tovább használtam ki a tavaszt és hazasétáltam, közben meghallgatva a második Grindermant (további bizonyíték, h nem vagyok buzi). Borotválkozni ugyan kéne, de engem nem zavar, ha úgy nézek ki, mint egy komenista, és holnap és péntek között megcsinálok egy kib csomó dolgot, jövő héten meg szünet, akkor még többet, jövő pénteken meg Slayer, Kerry King for Pope pólókat kéne gyártani, de legalább venni egy FUCKIN SLAYER-t.

Zsófi a kis színpadon a MüPában (én kra imádom a MüPa-épületet egyébként, meg Zsófit is).

Zsófi és a katica a kertben, a hajába ő rakott hippisen virágot.

Hazafelé a vonaton Zsófival közös ötletelésünk során állt elő az a rövid összefoglalás, amit mostan George Lucas és tsai elé terjesztenék alássan, ha esetleg kifogynak a visszafelé-ötletekből a Star Wars-univerzumban: bár én bírom a Clone Wars-t, meg még Ahsokát is, azért örök szívfájdalmam, h autorizálták a szerencsétlen Timothy Zahn utó-regényeit, amiben nyomorultul szenved a szerző, h Vader hiányában kezdjen vmit a sztorival, de nyilvánvalóan nem tud -- no, egy dallasos húzással javaslatunk szerint ez megoldható lenne.

Ott vesszük fel a történet fonalát, mikor a Jedi visszatér cselekményének egy pontján Vader felébred, mint Samantha/Pamela, mikor Bobby nem halt meg: valójában nem tért vissza a Sötét Oldalról, nem dobta le Palpatine-t a reaktoraknába, hanem (ahogy ígérte) miután kiszedte Luke érzéseiből, h van egy húga, valóban elpusztította a kis tejfelesszájú gecit. Most már emlékszik is: Palpatine tapsolt és mondta, h "good, goooooooood!", ő meg hazament és berúgott, míg a Halálcsillag körül a lázadó flotta valóban belefutott az Ackbar admirális által oly akkurátusan leírt szituációba, és nagyjából megsemmisült. Másnap aztán Vader lement az Endorra, fogta Leiát és Hant, és rajtuk kezdett dolgozni. Hant ismét befagyasztotta, ezzel (és sok mással) végül sikerült Leia ellenállását valóban megtörnie, és Luke helyett őt térítette át. "Kiirtottam az összes Jedit!", mondja be végül a GalaktTilos Rádióban.

Ezután viszont ismét radikális fordulat következik: Vader ugyanis tökéletesen komolyan gondolta, h "together we'll rule the universe!!!", és most már valóban fogja Palpatine-t és ledobja a reaktoraknába, majd Leiával (aki az áttérítés során szerzett sérülései miatt maga is páncélba kényszerül, bár inkább a cuki rózsaszínt választja) valóban nekiállnak uralkodni az univerzumon. Ez persze jár bizonyos kompromisszumokkal: pl. Leia átfesteti rózsaszínűre az egész Halálcsillagot, cicákkal népesíti be, és elhozatja néhány legjobb barátnőjét, akiknek kalandjai a megkülönböztethetetlen rohamosztagosokkal és birodalmi tisztekkel örök derültség forrása lehet a későbbiekben. A változtatások eszközlése után nekilátnak együtt kiirtani a maradék lázadó söpredéket is: sötét, ámde pink komikummal mélyen átitatott részek következhetnek itt az újragondolt Halálcsillag és Birodalom napi életéről, és Vader végre megnyugodhat, h az Erő tökéletes egyensúlya megvalósulni látszik a Világos Oldal kiirtása és Rózsaszín Oldal váratlan térnyerése révén. Természetesen a lázadó flotta mégsem semmisült meg teljesen (Lando pl. nyilván lerázott minden üldözőt a Millenium Falconnal, naná), Han pedig még mindig be van fagyasztva (ott lóg Leia szobájában érzelmi okokból), szóval nyitva az út további konfliktusok és csavarok felé.

Zsófival úgy gondoljuk, szívesen Mr. Lucas rendelkezésére bocsátjuk az ötletet, továbbá örömmel dolgozunk mindketten az új trilógia (mi más) írócsapatában, két nagyobb összegért.