Visszatérve egy kicsit más patetikus, de legalábbis patetikusan megírható témákohoz is disszertáción kívül, azt hiszem, biztonsággal mondhatom, h így az ötödik hónappal elég biztonságosan leszoktam a cigiről. Maga a tény, persze, h ezt biztonsággal mondom, sőt, a tény, h erről elkezdek írni, ugye, mind-mind azt sugallja, h igazából lófaszt (tisztára mint egy szeminárium, ha már felteszek egy bonyolult kérdést, a válasz egyértelműen nem), és mivel ez sem fedi teljesen az igazságot, kénytelen vagyok azt hinni, vhogy így megy ez. Mostanában már rágót se nagyon rágok, hetek óta nem is vettem. Lehet, h van az már hónapja is. Lehet, h még annál is több. Nem is nagyon hiányzik, se a cigi, se a rágó. Nincsenek fizikai tüneteim, nem szorul össze a torkom, nem érzem kimondottan (v különösen) ingerlékenynek, fáradékonynak, stb. magam. Két dolgot azért érzek, és ezeket mindenki okulására, meg a dokumentáció végütt megosztom.

Egyrészt most már nem azt érzem, h gyújtsálrábazmeg, igazából semmi ilyen konkrét fizikai 'vágyat' nem tudok már azonosítani. Most már elsősorban a jelentése és nem a hatása miatt lenne kedvem rágyújtani, visszafelé halad a folyamat, ugye, kezdeni is mindenki a jelentése miatt kezd dohányozni, nem a hatása miatt (senki se akar köhögni, kifulladni, úgy érezni, egy követ raktak a mellkasába, v pláne rákos lenni). Olvasva David Lodge Paradise News c. regényét, visszaemlékszem egy srácra, akivel évekkel ezelőtt találkoztam Amerikában, mikor a konferencia után még mind a ketten maradtunk két napot, mert úgy szólt a repülőjegyünk, ezért megbeszéltük, h este elmegyünk sörözni. Én cigiztem szokás szerint, ő meg kért egy-két szálat: elmondta, h otthon nem dohányzik, meg a gyerekek meg minden, de így itt kint, miért ne, egy héten keresztül szív néhányat, abból azért nagy baj nincs. No, én is vhogy így éreztem, óbazmeg, ez igaz, milyen lenne, ha külföldi utazások alkalmával igen, akkor mégiscsak olyan köztes az ember, se itt, se ott, nincs otthon, de azért nem is kezdett új életet, és ahogy Elvis mondja, nagy különbség, h úgy sétálok Londonban, h cigizem, és h úgy, h nem. A közvetlen, fájdalmas, gyomorbóljövő gyújtsálrábazmeg érzéshez képest ez egészen baráti és kellemes vágyakozás, tökéletesen elméleti, tökéletesen menedzselhető. Felelhetem rá mentálisan (rózsikámnak mentálisan), h hát jó, akkor kompromisszumként majd külföldi útra időzítem az éves néhány drága és nagy szivarom egyikét. De azért ott bújkál az emberben, h phnb-nek igaza volt, és az ember voltaképp sosem lesz nemdohányzó. Nem találom büdösnek a cigit, sőt, szeretek cigifüstbe menni. Nem fordulok el öklendező gesztusokkal. Továbbra sem ejtem ki a számon szemrehányóan a büdöscigiszag szót (ez egy szó, akinek már mondták szemrehányóan, az tudja), és továbbra sincs semmi bajom, az irigységen kívül, azokkal, akik dohányoznak.

Másrészt, és egyébként kapcsolódóan, hadd valljak most megindítóan arról, h mi történik az emberrel, ha nem tud gondterhelten rágyújtani, lassan, kimérten rágyújtani, tartózkodóan, jéghidegen rágyújtani, vidáman, gyorsan, remegve, idegesen rágyújtani, lassú füst mögül távolságtartóan felmérni, gyorsan felfelé kifújni a füstöt, lassan, tudatosan arcba fújni a füstöt, és így tovább, és így. H mi történik Marlowe-val, ha nem gyújt rá, Magnummal, ha nincs Ferrarija. Az ember ilyenkor mindazokat az érzelmeket és funkciókat, amiket mindezek keretében kezelt, most nem tudja kezelni. Én pl. nem tudok átgondolni dolgokat majdnem fél éve, ahogy régen át tudtam gondolni egy cigi mellett. Nem tudok gyorsan, pikkpakk rendszerezni, gyors, viszonylag megfontolt, de mégis határozott döntésekre jutni, átlendülni egy csomó olyan holtponton, amiken egy-egy cigi tényleg, komolyan, szabályszerűen segít minden utólagos romantikázás nélkül. Az ember (én) határozatlanabb lesz, kúl önbizalom-szimbólumok közül pedig legközelebb a napszemüveg van, dehát télen, meg bent, az igazából a gonoszság jele.

Lehetne rosszabb is, pl. érezhetném még mindig fizikailag szarul magam, de hát azt tudjuk, h majdnem 5 hónap után az már kész, azt már elintéztük. Az ember tud erre büszke lenni, de közben az ember tudja azt is érezni, h óbazmeg, hát miért legyek én büszke arra, h tudatosan, erőfeszítés és szenvedés árán nem csinálok vmit, amit szeretek; és hiába válaszolja, h azértbazmeg, mert bele is dögölhetsz, ez az érv nem feltétlenül veri azt, h az énképéből akkorát harapott ki vki, amit nem pótol a büszkeség.

De fogadjunk, h nem mindenki így van vele.